A szemben ülő lány napbarnított combjai mágnesként vonzották a tekintetemet. Karcsú bokáján úgy tekeredett fel a piros szandál keskeny pántja, mint kígyó a tiltott fára. Unottan lapozgatott magazinját az ölébe eresztette, és miniszoknyája végét néhány centivel lejjebb húzta.

„Atya világ, Tamás! Normális vagy? Negyvennégy éves létedre tini csajok lábát stírölöd?” Felnéztem a lányra, aki hirtelen elkapta a tekintetét, és úgy tett, mintha rendkívüli mód érdekelnék a vonatsínek mellett elsuhanó fák lombjai. Lenszőkére festett fürtjei a válláig rugóztak, arcán halvány mosoly suhant át. Kacér szemeiből azt olvastam ki: nem azért húzott magára feszes pólót mély dekoltázzsal, mert utálja, ha megbámulják a férfiak.

„Ne felejtsd el, miért vagy itt!” Tudom mennyire közhelyes, hogy egy zarándokúton akarok megszabadulni minden problémámtól, mégis itt robogok a spanyol határ felé, lelkem teli reménnyel és várakozással. Nem vagyok vallásos, megvan a véleményem az ilyen utakról, és a magukat zarándokként aposztrofáló kirándulókról. Aki komolyan elhiszi, hogy ha egy kavicsot elcipel több száz kilométerre, és egy út menti feszület alá helyezi, majd megszabadul lelki problémájától, vagy esetleg megvilágosodik, inkább tartom romantikus álmodozónak, mint mélyen hívő embernek. Látok valami hasonlóságot, mint amikor a Fülöp-szigeteken, húsvét idején megkorbácsolja saját magát néhány hívő, hogy megtisztuljon. Ahogy elnéztem azt a sok filippínót, aki töviskoszorúval a fején, önként vállalt keresztre feszítéshez cipeli napokig a feszületet, hogy aztán nagypénteken ő legyen a fő látványosság, majdnem olyan, mint a nyolcszáz kilométeres Camino de Santiago zarándokutat végig tolni, dacolva fáradtsággal és vízhólyagokkal, hogy eljussunk Szent Jakab sírhelyéig.

De hát miért is lennék én más fából faragva, mint az átlag? Az első igazán nagy krízishelyzet az életemben az volt, hogy harminc év után elhagyott a feleségem, az örök szerelem, a holtomiglan-holtodiglan, és én mit csinálok? Elrohanok Spanyolországba sajnálni magamat, mintha ezt közelebb nem lehetne lebonyolítani. Ráadásul egy olyan aktív meditációra, ami együtt jár afféle terhekkel, mint egy húsz kilós hátizsák, kényelmetlen túrabakancs, és gyaloglás hegynek fel, völgynek le, hőségben vagy szakadó esőben. Nem vagyok normális. Most a vonaton, félórányira St-Jean-Pied-de-Port állomástól jövök rá, hogy ami még otthon, felfokozott idegállapotban, jó ötletnek tűnt, az a zarándokút kiinduló pontjához érve már egyáltalán nem romantikus, sőt nyugodtan mondhatom, hogy be vagyok tojva. Talán pont ezt látja az arcomon a túloldali sorban, szemben ülő ázsiai hölgy, aki épp felnéz a könyvéből és találkozik a tekintetünk. Az arcára egy megértő mosoly ül ki, mintha olvasna a fejemben. Zavartan én is felhúzom a számat, viszonozva a mosolyt, de ahogy mondani szokás, nem volt őszinte. Siettetve az időt, felálltam és elkezdtem bepakolni a zsákomba. Valami kis rendszert próbáltam kialakítani a cuccoknak, hogy ami gyakrabban kell, ahhoz könnyebben hozzáférjek, majd elindultam az ajtók felé. Akkor láttam, hogy a hölgy, aki talán kínai lehet, szintén egy hátizsákkal utazik, tehát több mint valószínű, hogy ugyanarra folytatjuk majd az utunkat. Látszott rajta, hogy megette már a rizse javát, de képtelen voltam megállapítani, hogy vajon hány éves lehet. Szinte már bosszantó nyugalommal igazgatta a felszerelését, és öltötte magára kabátkáját, hogy aztán elinduljon ő is az ajtók irányába. 

A vasútállomásra érkezve még segítettem neki levenni a zsákját, ami majdnem akkora volt, mint ő, de utána megszaporáztam a lépteimet, hogy mielőbb odaérjek a zarándokirodába, ahol az igazoló pecsétek gyűjtésére alkalmas zarándokútlevelet osztják. Valamivel kettő előtt érkeztem oda, épp az ebédidő végére, de legnagyobb meglepetésemre csak egy fószer álldogált a kapuban, ruházata alapján nem tűnt zarándoknak. Az egy kilométeres szakaszon tovább gyűlt bennem a feszültség, hogy fogom én ezt bírni, már most húzza a vállamat a zsák. Azonnal le is dobtam magamról és nekitámasztottam a ház falának. Na persze logikus, aki ma indult, az nyilván már reggel beszerezte a szükséges nyomtatványt, aki meg holnap startol el, annak még van ideje este nyolcig idejönni. Ez pont jó így, nem kell majd kerülgetnem a vándorokat – gondoltam – de valójában annak örültem, hogy nem égek majd annyit, akárhányszor leelőz valaki. Ámbár az én korom pont arra jó, hogy nem ciki, ha egy huszonéves jobban bírja a strapát, de mi van, ha még az ázsiai néni is megelőz majd? Nem volt időm ezen tovább tépelődni, mert kinyitották a kaput, és egy szőke, feltehetően parókát viselő nő hangos – bon jour – kiáltással invitált be. Eközben már öten is összegyűltünk, de mivel több íróasztalnál is folyik a regisztráció, mindössze tíz percet vett igénybe az egész procedúra, és kezemben volt a credencial és egy részletes lista az út menti szállásokról. Kifizettem a két eurót érte, de a felvarrható fésűs kagylót kihagytam, mert ez már nekem tényleg túl elcsépelt. Értem én, hogy jelkép, meg minden, de akkor is.  Van ember, aki egy hátizsákos külföldiről nem tudja a Santiagoba vezető ösvény mentén, hogy miért is vándorol pont erre? De hát miért is? Mindenkinek megvan a saját oka. A legkevesebb köztük a mélyen vallásos, aki Szent Jakab útját követve zarándokol el az apostol sírjáig. Annál is inkább, mert semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a Genezáreti-tónál született és Júdeában mártírhalált halt Jakab valaha is járt volna spanyol földön. Az ereklyéi is valószínűleg csak nyolc évszázaddal később, kerülhetett a galíciai Santiagóba. 

Ott vannak az ilyenek, mint én, akik valami változást remélnek a hosszú zarándoklástól az életükben, és végül a túrázást kedvelők, akik kihívást látnak benne és kalandokat várnak az úttól.

Mielőtt felmálháztam volna magam, még visszasétáltam az óváros kapujáig, ahol egy szelfivel dokumentáltam, hogy idáig már eljutottam, most jöhet a gyalogszer. Ekkor láttam meg a kínai hölgyet kényelmesen, de határozott léptekkel közeledni. Feltehetően ő csak holnap indul, nem hiszem, hogy ennyire laza lenne. Nem vártam be, inkább nekivágtam a távnak, ami terveim szerint egy laza húsz kilométer lesz bemelegítés gyanánt, még sötétedésig abszolválni tudom. St-Jean-Pied-de-Port ódon, macskaköves főutcáján egymást követik szálláshelyek, némelyiken már most kint lóg a megtelt tábla. Hiába, így június elején már beindul a nagyüzem. A világ minden tájáról érkeznek a vándorok, és a legtöbben ezt az utat, a Camino Francés-t választják, aminek legismertebb kiindulópontja ez a falu. Több hátizsákost is látok őgyelegni a bárok és képeslapárusok előtt. Örömmel nyugtázom, hogy nagyrészük öregebb, mint én és nem tűnnek edzettebbnek sem. Ettől még nem kevésbé húzza a zsák a vállamat, de bekeményítek, és összeszorított fogakkal vágok neki az első emelkedőnek. Itt már csak elszórtan vannak házak, és azok sem annyira érdekesek, mint lent a faluban, többnyire tanyák. Na persze nem nádfedeles vályogházra kell gondolni, ezek általában kétszintes lakóházak gazdasági melléképületekkel, amiket mezőgazdasági területek vesznek körül. Kisebb parcellákban a legváltozatosabb növénykultúrát termesztenek. Van itt káposzta föld épp úgy, mint szőlő- vagy kukorica ültetvény. A búza is jóval korábban érik be, mint nálunk Magyarországon, már sárgállik a tábla a szemközti domboldalakon. Csodálatos idő van, szépen süt a nap, de nincs túl meleg. Az emelkedő viszont egyre meredekebb, úgyhogy a melegre vonatkozó állításomat hamar revideálnom kell, bizony lehetne egy kicsit hűvösebb. A hátamon már csurom víz a póló, hiába mondták az üzletben, hogy ez a hátizsák engedi szellőzni a hátat. Visszavettem a tempóból, ami eddig sem volt fergeteges, hogy ne kelljen megállnom, mert tapasztalatom szerint, az újraindulás sokkal nehezebb. Egy kisebb házcsoporthoz érve, mégis csak meg kellett állnom egy nagy fa árnyéka alatt, mert bár nem voltam szomjas, eszembe jutottak az intelmek, hogy folyamatosan vegyek magamhoz folyadékot, nehogy kiszáradjak. Előkaptam a telefonomat is, amire még otthon egy hasznos applikációt töltöttem fel. GPS alapon mutatja, hogy jó úton haladok-e. A jó hír, hogy jó úton járok, de ez nem is volt kérdéses, mert elég tisztességesen ki volt táblázva mindenhol, ha irányt kellett váltani. A rossz hír, hogy 3,3 kilométert tettem meg eddig másfél óra alatt, ami gáz. Ha így folytatom, 9 óra kell a kitűzött cél eléréséhez, ami már biztos, hogy nem megy sötétedés előtt. Próbáltam növelni a sebességet, de akkor meg úgy fújtattam, mint egy sörös ló. Hiába, nem szokta a cigány a szántást. Gyakorlatilag a hátizsákkal súlyosbított saját testtömegem felvonszolása az emelkedőn, minden figyelmemet lefoglalta, csak arra tudtam gondolni, hogy hol fogok megszállni, a közelebbi panzióban, vagy jóval feljebb a hegyen, de az élet nagy dolgaira már nem maradt erőm koncentrálni. Nem baj, addig sem sajnálom magam. Bár mostanában már könnyebb. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Valószínű így lehet, mert amikor tavaly megtudtam, hogy csal a feleségem, és amikor ez kiderült, kijelentette, hogy el akar hagyni, kicsúszott lábam alól a talaj. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja, még el is sírta magát. Na persze én tehetek mindenről, még a szeretője karjai közé is én sodortam. Annyira hirtelen jött az egész, hogy köpni, nyelni nem tudtam. Mintha egy elcsépelt filmet néznék a TV-ben, csak a főszereplő nagyon hasonlít rám, és pont ugyanaz a neve. Nem akartam hinni a fülemnek, pár nappal előtte még azt hittem, minden a legnagyobb rendben van a házasságommal. 

– Jellemző. Észre sem veszed, hogy boldogtalan vagyok melletted.

– Na de hát hogy venném észre? Eszel, iszol rendesen, jókat beszélgetünk, néha még nevetsz is a poénjaimon. Pont úgy, mint az elmúlt harminc évben.

14 évesen ismerkedtünk össze, szerelem volt az első látásra. Hat év múlva összeházasodtunk, és újabb öt év múlva megszületett Zita lányunk. Együtt teremtettük meg az anyagi jólétünket, és harminc évesen már eljutottunk odáig, hogy évente kétszer is el tudtunk menni külföldre nyaralni, miközben felépült a házunk, és saját tulajdonunkba került az addig bérelt üzlethelyiségünk is. A gyerek is felnőtt, most kezdhetnénk igazán élvezni az életet, és tessék! Mondjuk, ő lehet, hogy élvezi, de én nem tudtam elképzelni az életemet nélküle. Aztán ahogy teltek, múlta a napok, hetek, rájöttem, hogy a filmem főszereplője nem búslakodhat tovább, valamit lendíteni kell a cselekményen, hogy a történet haladjon a happy end felé. Ekkor jutott eszembe a remekbeszabott ötlet, hogy elindulok a Camino-n, amiről sokat olvastam, és már korábban is izgatta a fantáziámat, persze csak, mint sima turista. Ó, hogy miért is nem választottam inkább valami pálmafás tengerpartot…? A fehér homokos lagúna vizében elnyújtózva is tudtam volna elmélkedni, és inkább izzadnék a trópusi nap sugarától, mint a megerőltető gyaloglástól. Aki kitalálta, hogy a zarándokutat egy ezer méteres szintkülönbséggel kell kezdeni, fel kéne pofozni. Ámbár lehet, pont az volt a cél, hogy már az elején hulljon ki a férgese. Nahát, azt már nem! Ekkora lúzer nem leszek, csapatom tovább, amíg csak a lábam bírja.

A következő kilométereken három szálláshelyet is láttam, de még csak hat óra volt, megyek tovább. Azért egy Honto nevű fogadóban kortyoltam egy kis hideg tonikot, mert a kulacsomban lévő víz már leginkább fürdésre való hőmérsékletű volt, mintsem ivásra. A panoráma tényleg gyönyörű, szinte elfeledkeztem, hogy ez még bőven nem a hegy teteje. Elköszöntem az amúgy sem barátságos pultos hölgytől és a zsákot felkaptam a hátamra. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy először feltettem a pakkot az asztalra, aztán ahogy otthon a permetezőt, úgy vettem a vállamra tehetetlen súlyt, így csak egy kisebb térdmozdulat kellett, hogy felálljak vele és azzal a lendülettel neki is iramlottam a hátralevő távnak, amiben csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz hosszú. Hamar el is értem a következő szállást Orissonban, ami voltaképpen egyetlen ház egy panoráma terasszal és inkább kocsma, mint szálláshely. Van ugyan néhány szobájuk, de mint azt a főnök úrtól megtudtam, mind foglalt. A nagyobb baj, hogy már nincs francia területen több hely ahol alhatnék, és az első spanyol települést lehetetlen elérni az éjszaka beállta előtt, annál is inkább, mert egy elég csúnya meredek szakasz van közbe iktatva, amin még világosban is veszélyes haladni.

– Ilyenkor mi van? – kérdezem a bajszos franciát kissé elcsigázottan. Titkon abban bíztam, hátha van hátul egy pajta, ahova beenged, a többit én elintézem, van nálam hálózsák.

– Lesz egy menedékház innen tíz kilométerre.

– Az több mint amit idáig megtettem.

– Igen, de a fennsíkon már jobban tud haladni, kilencig oda lehet érni. Fejlámpát hozott?

– Hoztam, de nem szerettem volna használni.

Némi együttérzést láttam a szemében, amikor széttárta a karját, de ez cseppet sem vigasztalt. Egy reményem volt csupán, hogy láttam két fickót előttem haladni, akik szintén nem álltak meg itt. Nem leszek egyedül a hegyekben, ha leszáll az éj. Tiszta horror, de azzal lelkesítettem magam, hogy a kaptatónak hamarosan vége és akkor nagyobb sebességre kapcsolok, és meglesz az a menedékház. A hegy tetején azonban újabb meglepetés ért, a hideg szél. Felvettem a dzsekimet, nehogy a vizes pólóm miatt megfázzak. Sajnos elszámítottam azzal is magam, hogy hiába nincs már olyan meredek rész, közben azért már fáradnak a lábaim, így nem tudok gyorsabban menni. A két előttem haladót sem láttam azóta, hogy elhagytam az utolsó fogadót. A fáradtságtól viszont elfelejtek aggódni, csak amikor legelésző birkákat láttam, akkor jutott eszembe, hogy vajon a Pireneusokban vannak-e farkasok vagy medvék? Annyi útleírást olvastam, egyik sem írt ilyen veszélyekről, akkor remélhetően nem fognak megenni a vadak. Eközben elkezdett szemerkélni az eső. Remek. Meg kellett állnom, és felhúzni a zsákomra a védő huzatot, amivel újabb értékes perceket vesztettem. A felhők miatt már amúgy is elég sötét volt, de lámpára még nem volt szükség.

A következő útbaigazító táblánál el kellett hagynom az aszfaltos hegyi utat. A hegynyereg itt teljesen kopasz, de az üdén zöldellő fű miatt nem barátságtalan. Több kilométert is belátni előre, de menedékháznak se híre, se hamva. Később, amikor egy erdő mellett haladtam el, egy kőtábla jelezte, hogy beléptem a spanyolországi Navarra tartományba. Na, hol van már az a rohadt menedékház, alig érzem a lábam? Muszáj volt elővennem a fejlámpát, mert az út befordult az erdőbe, ahol már szinte teljesen sötét volt. Amint kiértem az erdőből, valami kunyhó félét pillantottam meg. Na ne! Ezt hívta a tag menedékháznak? Most vagy ő, vagy én nem tudok jól angolul. Ahogy közeledtem felé, láttam, hogy kőből van, ami megnyugtató, és imádkoztam, hogy nyitva legyen az ajtaja. Refugio Izandorre, merthogy neve is volt a kb. öt négyzetméteres lyuknak, egy helyiségből állt, aminek teljes bútorzata egy L alakú épített priccs, valamint egy tűzrakó hely az ajtó melletti sarokban. A fekhely alatt kevés rőzse volt felhalmozva. Kicsit szemetes volt a helyiség, de most ez izgatott a legkevésbé. Örültem, hogy a két előttem haladó ember nem költözött be, bár valószínű akkor is itt aludtam volna, csak a földön. Így legalább csak az enyém a kecó. Ezen felbuzdulva elővettem a szardínia konzervem, hogy befaljam vacsira. Egyrészt megszabadulok a legnehezebb élelmiszeremtől, másrészt nem kell másnak szagolgatnia az olajos hal illatát. Volt még egy fél bagettem, ezzel tunkoltam ki a maradék olajat. Sajnos itt fogmosásra nincs lehetőség, de nem is baj, mert szerintem a fogkefém van legalul a zsákban. Öblögettem a kulacsomban lévő langyos vízzel és úgy döntöttem, csak a pólómat cserélem le, úgy fekszem be a hálózsákomba. A szél erősödött, nyikorgott a bejárati ajtó. Ezzel valamit csinálnom kell, mert így biztos nem fogok tudni elaludni. Kimentem egy fadarabot keresni, amivel kiékelhetem az ajtót, és ekkor egy fénynyalábot láttam felvillanni az erdő felől. Nem mondom, hogy nem voltam berezelve. Ilyenkor az embernek a legvadabb dolgok jutnak az eszébe. Amikor egy ilyet látunk az amerikai horrorfilmekben, felkiáltunk a karosszékből, hogy miért nem húzod már el onnan a csíkot? Ezt a zugot viszont semmi pénzért nem hagynám el. Fáradt vagyok, korom sötét van, és viharos szél fúj a hegytetőn. A biztonság kedvéért zsebre dugtam a svájci bicskámat, azt markolva kicsit mégis csak nyugodtabban tárgyalhat az ember, legalábbis Fülig Jimmy tanítása szerint. Villantottam a fénycsóva felé, hogy erre gyere, gondoltam ezzel a baráti gesztussal várom az ismeretlent. Ahogy közeledett, egyértelmű volt, hogy egyedül van, ami kiegyenlíti az erőviszonyokat, maximum a másik priccsről le kell pakolnom a cuccaimat. Aztán, ahogy odaért, legnagyobb megdöbbenésemre egy mosolygó női szempár nézett rám.

– Helló, nem akartam zavarni, bocsánat.

Kiejtésén egyértelműen hallatszott, hogy amerikai.

– Ne viccelj! Egyáltalán nem zavarsz. Gyere beljebb, sokkal jobb idő van odabenn!

– Nem, nem. Azt hiszem, én megyek tovább Roncesvallesbe.

– Az innen még öt kilométer és állítólag nagyon meredek út visz lefele.

– Van egy hosszabb, de kiépített kocsiút is, ott lámpával már elboldogulok.

Láttam rajta, hogy bizonytalan, kell még neki egy kis biztatás:

– A helyzet az, hogy az ottani szállást tízkor bezárják, ha egyáltalán van még hely. Megértelek, hogy óvatos vagy, de tőlem nem kell félned, pillanatnyilag épp olyan kiszolgáltatott vagyok, mint te.

– Milyen a ház belülről?

– Hát nem egy Ritz, de nézd meg magad!

Előre mentem, hogy mielőtt még körbe tudna nézni, gyorsan eltüntessem a vacsorám nyomait. Most sajnáltam csak igazán, hogy benyomtam azt a halkonzervet, meg lehet rólam a véleménye. A helyiségbe lépve csak a kettőnk fejlámpájának fénycsóvája mozgott, így nem is annyira látszott vészesnek a rendetlenség. Odalépett egy falra szerelt táblához, amire ki volt írva néhány információ és olvasni kezdte.

– Bocsánat az olajos hal miatt, azt hittem egyedül leszek. Mit szólnál, ha begyújtanék? A füstszag majd elnyomja a halszagot.

– Jó ötlet. Kicsit fázom.

Serényen pattantam, és néhány perc múlva már lobogott a tűz a sarki kályhában. Habár inkább nevezhetnénk kandallónak, ha nem hangzana kissé fellengzősnek, mert valójában egy téglából épült lyuk volt. Leguggolt a tűz mellé, és két tenyerét a lángok felé tartotta, de a kabátját még nem vette le. Most láttam csak igazán az arcát. Napbarnított bőr, barna szemek és viszonylag rövidre nyírt frizura. Sportos testalkat, de nem az a fitnesz bajnok típus, inkább csak erős kar és lábizmok, de nőies idomokkal párosítva.

– Thomas vagyok, Magyarországról. - törtem meg a csendet. Felállt, felém fordult, és kezét nyújtotta.

– Clare, New York Cityből.

Körülbelül 165-170 magas lehetett, kicsiny keze feltűnően meleg volt. Persze, egész eddig a tűz felé tartotta.

– Óh! Jártam már New Yorkban. Nagyon tetszett.

Jézusom! Ezt komolyan én mondtam? Ennél bénább beszélgetésindításra nem futotta?

– Valójában Illinoisban születtem, és ott is nőttem fel, csak pár hónapja élek Manhattanben. Egyébként én is jártam Magyarországon. Sajnos csak pár napot töltöttünk ott, úgyhogy csak Budapestet és a Balatont láttam. Ennek már jó pár éve.

– Na, és hogy tetszett? – tettem fel az ilyenkor kötelező kérdést.

– Nagyon szép a főváros, olyan nyugis.

– Nyugis? Na persze minden viszonyítás kérdése. New Yorkhoz képest valószínű. És a Balaton?

– A Balaton egy kicsit csalódás volt, mert beharangozták, hogy Európa legnagyobb édesvizű tava. Tudod, én a Michigan-tó partján nőttem fel, ott nem látszik a túlsó part. De Keszthely nagyon szép volt. Emlékszem van ott valami régi kastély.

– Festetics.

– Igen, azt hiszem.

Kicsit gondolkoztam, eldicsekedjek-e vele, hogy én meg voltam Kniks kosármeccsen a Madison Square Gardenben, de ha úgysem tősgyökeres new yorki, nem fogja meghatni. Inkább raktam még egy kicsit a tűzre. A fellobbanó lángnyelvek bevilágították a szobát, és furcsa fényjátékot rajzoltak az összefirkált falakra.

– Jó lenne most egy kis tea, de még edényem sincs, amiben vizet forralhatnánk. – fordultam Clarehez, abban a reményben, hátha ő fel van vértezve efféle felszereléssel.

– Sajnos az nekem sincs, de tudok adni narancslevet.

– Jaj, nem köszönöm. Nem vagyok szomjas, csak jól esett volna egy kis teát szürcsölni a tűz mellett.

Büszkén mondtam ki a sup, szürcsölni szót, nem gondoltam volna, hogy ezt valaha is használni fogom. Erre kivett a zsákjából egy zacskó levesport, de mutatta, hogy vizet továbbra sem tudunk miben melegíteni. Úgy érzem, rosszul ejtettem ki a szót.

– Elmúlt tíz óra. Ugye itt éjszakázol? – kérdeztem, de már szinte biztos voltam a válaszban.

– Ha nem bánod, akkor igen. Ne félj, nem horkolok – mosolyogta el magát.

Amikor mosolygott, és elővillant hófehér fogsora, különösen megszépült az arca. 

– Remélem én sem – válaszoltam és rámutattam a fekhelyekre.

– Melyiket választod?

– Te hol szeretnél aludni?

– Én? A saját ágyikómban Budapesten.

Felnevetett, és ledobta a kabátját az ablak alatti ágyra, amit úgy képzeljünk el, hogy egy sziklából épített lábazatra egy uszkve ötven centi széles fenyődeszkát csavaroztak. Nálam ugyan volt egy polifoam lap, de az puhaság tekintetében jóformán nulla. Rögtön fel is ajánlottam Clarenek.

– Köszönöm, de az biztos kell neked is – válaszolta.

– Á! Én ezt csak azért hoztam, ha a földön kéne éjszakáznom, legyen valami hőszigetelés alattam.

És persze, hogy lásd, milyen jó fej vagyok, de ezt már csak magamban. Neki láttunk a készülődésnek. A maradék gallyakat rádobtam még a tűzre, de az egyet megmentettem, amivel kitámasztottam az ajtót, hogy ne érjen álmunkban meglepetés. Örömmel konstatáltam, hogy ezzel a zörgés is megszűnt. Kiterítettem a hálózsákomat matrac gyanánt, és ruhástól elnyújtóztam rajta, csak a bakancsomat vettem le. Clare-nek is volt egy vékonyka hálózsákja, de ő ledobta a nadrágját, úgy bújt bele.

– Jó éjszakát!

– Jó éjt neked is!

Hosszú csend következett, csak a tűz ropogása és néha egy széllöket zaja törte meg a csendet. Hallottam, hogy Clare is ficereg a zsákjában, ő sem bír aludni.

– Te miért jöttél el a Caminora? – kérdeztem suttogva, hátha mégis csak alszik.

– Már régóta terveztük a férjemmel, hogy megcsináljuk, és most jött el az ideje.

– És hol van a férjed?

– Fogalmam sincs, már nem a férjem.

– Óh! Ne haragudj!

– Semmi gond. Inkább próbáljunk meg aludni!